Móricz Zsigmond a Tisza mentén lakó nép életét meghatározó folyó XIX. század végi természeti bőségét örökítette meg a ?Ficfás Tiszaháton, ahol gyermek voltam? című írásában: ".. Hát a Tisza, az volt a mi falunknak a külön, keleti bálványimádás korából itt maradt főistene. A Tisza. Minden a Tisza volt. Ott egy félóráig nem tudtak beszélni hogy a Tisza szóba ne kerüljön. A Tisza volt, amit szerettek és amitől féltek. A Tisza volt, ami elvitte a keserves kis vant, és ami rettenetes sok örömet és hasznot hozott... Tisza nélkül egy napig se tudtak élni, mert a Tisza vizét itták. Cserépkorsóval jártak a lányok a Tiszára, s hozták a szép szőke vizet. Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza. Vágyik is. Aztán a Tiszából hozták a halat. Szerettük....A csík, a cigányhal, a csuka, a harcsa, ezek csak fokozatai az életörömnek. A sulyom, a kökény a vackor meg a csipkebogyó; a som, a gömbölyű szilva, a ficfaalma, jaj, minél szegényebb és szerényebb erdei, pusztai termék; a gomba, a málna a méz legteteje mindennek, a friss lépesméz, amiért ki kell füstölni egy egész köpű méhet, s még az ember nyelvét is megszúrja egy-egy méh... Hát ezek a legnagyobb csodák és élvezetek...." Az elhagyatott helyeken mi is megtalálhatjuk ezeket a csodákat, mert az iparosítás elkerülte, nem szennyezte be füsttel, korommal, kémiai anyagokkal ezt a vidéket

 

A Tisza ősidőktől fogva a Skandinávia és Nyugat-Szibéria felől délre, délnyugatra vonuló, mocsaras réteken, vadvizeken, halastavakon megnyugvó és táplálkozó vízimadárcsoportok pihenőhelye. A gátak között szinte a folyó egész hosszában meghúzódó galériaerdőkben fészkel a nagy fülemüle, az énekes rigó, a kisposzáta, a füzike, a pinty, a cinke; vén fák odvaiban lakik a nagy-, és a balkáni tarkaharkály, de ritkán látni feketeharkályt és baglyot. A bakcsó, a szürke gém és vörösgém az ártéri erdők háborítatlan részeiben húzódik meg a kiskócsag, selyemgém, nagykócsag és néha a fekete gólya társaságában. A védett gémtelepeket nem szabad megzavarni. A nagyobb és csendesebb ártéri erdők sötétjében raknak fészket a ragadozó madarak, így a barnakánya, kabasólyom, kígyászölyv, ritkán a rétisas, halászsas, és vándorsólyom. A vízparti meredek lösz- és homokfalakban költ a gyurgyalag, a partifecske, aminek egész Európában nincs ilyen nagy kolóniája. A vízparton futkos billegetőcankó futkos, a belógó fűzfa ágain jégmadár les finom halzsákmányra. A vízen kacsák, tőkésrécék, ludak csapata úszkál, a parton disznók, juhnyájak legelésznek, a lapályokon marhacsordák delelnek..

Tiszavirág

 

"Temető a Tisza, mikor kivirágzik,
Millió kis lepke habja között játszik.
Egy sem él sokáig, míg számolok százig,
Temető a Tisza, mikor kivirágzik."
(Magyar népdal)

 

 

Évente egyszer egyedülálló természeti jelenséget csodálhatunk meg a Tiszán, amelyet a köznyelv tiszavirágzásként ismer.

 

 

Június végén nagy tömegben rajzanak a folyón a már ókorban is megcsodált kérészek, a "Tiszavirágok". Nyugat-Európában a XX. század első harmadában kihaltak az évmilliók óta a röpke násztáncra születő, majd holtan vízbe hulló kérészek. 1974-óta a Duna alsó szakaszán sem láttak rajzást, de lárvát sem találtak. Rajzáskor olyan tőlük a folyó, mintha milliónyi kicsi fehér virágocska ringana a felszínén. Egy nóta is született e páratlan látványról:t

 

 

E rövid életű, tömeges násztáncot járó rovarokat, a kérészeket, már az ókorban Arisztotelész, Ephemeronnak, azaz ?egynapinak? nevezte, mert ennek a rovarnak mindössze egyetlen napja van, hogy párt találjon, szaporodjon, és a nap végén meghaljon.

A ritka látványosság "főszereplője" a tiszavirág, latinul Palingenia longicauda, egy kérészfaj, amelynek egyedei napjainkban már csak a Tisza alföldi szakaszán figyelhetők meg.

A tiszavirág az 1900-as évek első harmadában kihalt Nyugat-Európából, és Közép-Európában is jelentősen lecsökkent az állománya. Egyedszámának megfogyatkozását elsősorban az antropológiai hatások okozták, pl. a folyószabályozások, meder-átalakítások, folyópartok műanyagos partvédelme és a folyók szennyezése.

 

 

Az utolsó tánc

A 3-5 centiméter hosszú állatkák nászát hosszú lárvaélet előzi meg. A lárvák a folyó agyagos aljzatban élnek és az iszap szerves korhadékával táplálkoznak. Az egyedfejlődésük 3 évig tart, s közben kb. 20-szor vedlenek. Mikor a lárvák befejezik a növekedést, egy szélcsendes júniusi napon estefelé beindul a rajzás.

Kezdetben, az előrajzás alkalmával csak százával repülnek a lenyűgöző szépségű rovarok. Ezek a hímek, amelyek az utolsó lárvastádiumot követően átvedlenek és nehezebben repülő ún. szubimágókká válnak, amelyek a partra repülnek, és egy újabb vedlés után kezdik meg néhány órás imágó életüket. Legtöbbször a halak, madarak áldozatai lesznek, és jóllakatva a ragadozókat megmentik sok-sok nőstény életét. Ezt követi a főrajzás.

A tiszavirágzás mindig naplementekor kezdődik

Ekkor a vízfelszín felett repülő milliónyi kérész, virágzóvá varázsolja a folyót, sűrű lesz tőlük a levegő. Ekkor csak egy dologgal, a párjuk keresésével törődnek, és nem is táplálkoznak. A megtermékenyített nőstények a víz felett repülnek és szórják a megtermékenyített petéket, melyekből újra lárvák lesznek

 

 

 

A násztáncot a halál követi

A párzás után a kérészek rövidesen elpusztulnak. Az utórajzáskor csak néhány tucatnyi rovarral találkozhatunk.

Védett faj

Azon kívül, hogy egy rendkívül látványos esemény a Tisza kivirágzása, fontos ökológiai jelentősége is van. Ez a rovar a legjobb vízminőség jelző, mert nem él meg szennyezett, oxigénhiányos vízben. Ha nem táncol júniusban, azt jelenti, hogy baj van a folyóval. Így nemcsak a folyó jelképe, hanem a vízminőség jelzője is. A kérészek számos hal-, madár- és békafaj táplálékául szolgálnak. A tiszavirág lárvája az aljzaton történő furkálással élőhelyet is teremt más mederfenéki élőlények számára.

Ne feledjük: A tiszavirág védett rovarfaj. Az élő és az elhullott egyedek gyűjtése egyaránt tilos. Az illegális gyűjtés nem csak a kifejlett egyedeket érinti: sok helyen kiássák a fejlődő lárvákat, ez viszont károsítja a legfontosabb kérész-élőhelyeket.

 

 

 

 

 

A folyók ártereinek középmagas és magas térszintjének legjellemzőbb fafaja a kocsányos tölgy, a magyar kőris, a mezei- és vénicszil és a mézgás éger, a cserjeszintben pedig a galagonya és a vörösgyűrű som. A folyók szabályozásával ezeknek a területe csökkent, sok állat- és növényfaj vesztette el az évszázadokig zavartalan élőhelyét. A hullámterek énekesmadár és rovarfaunája még gazdag. A keményfás ligeterdők nagyon megfogyatkoztak, helyettük nemesnyárakat és akácokat telepített az ember. Az árterek jellemző erdőtársulásai eltűnőben vannak. A hullámterek legelterjedtebb erdőtársulásai a mélyebb fekvésű területek fűz-nyár ligeterdői. A fehér- és feketenyárak, a fehér és törékeny fűzek árnyas csöndjében szeret fészkelni a szürke gém, a selyemgém a kiskócsag, a bakcsó, itt megtalálható a feketególya. A medertől távolabbi mély fekvésű területeken egyre terjed az Észak-Amerikából származó gyalogakác, az amerikai kőris és a zöldjuhar. A folyómedrek partjain leggyakrabban a fa alakú mandulalevelű- és csigolyafűzek alkotnak bokorfűzeseket, ezek a bokrokra fészket rakó énekes madaraknak, így a füzikéknek kedvelt otthonai.

A híres ártéri dzsungelgyümölcsösöket néhány kutató szerint a honfoglalók már itt találták a Tisza és mellékfolyói árterében. A XVII. században Evlia Cselebi török utazó is megcsodálta az óriási, félvad fákat, megízlelte és ékesszólóan dicsérte zamatos gyümölcseiket. A penyigei vörös- és a nemtudom szilva; a kenéz piros-, a sóvári-, a kormos- és batul alma; az árpával érő-, a császár-és a vérbeli körte fajtákat és a papírvékony héjú, olajos belű diókat termő fák a tavasszal és ősszel az áradás iszapja táplálta ártereken nőttek. Emiatt voltak olyan ízesek, zamatosak és sokkal edzettebbek, mint a termesztett gyümölcsök. Az ősi tájfajták közé tartozó tányéralmák, bőralmák, a kormos almák akár egy évig is elálltak. De a gyümölcsösöket inkább aszalták, vagy lekvárt főztek belőlük, a XVI. századtól lendült föl a pálinka főzés és az ecetgyártás. 1624?1633 között az ecsedi uradalomhoz tartozó községek közül gyümölcsöt termeltek Tarpán, Kisnaményban, Kisaron, Tivadarban, Nagyarban a Tisza mentén, a Szamos mentében (Tunyog)Matolcson, Penyigén, Nábrádon, Kölcsén és Géberjénben. A török időkben a Tiszán és a Szamoson tutajon (lábón) szállították le a gyümölcsöket a délebbi vidékekre, ahol elcserélték gabonáért, illetve az értük kapott pénzért terményt vásároltak. Tarpa évszázadokkal ezelőtt is annyira nevezetes volt a gyümölcseiről, hogy a gyümölcsöt termelő és kereskedő lakókat ?Ómahuppanósoknak? csúfolták a környéken. A Tiszahát és a Szamoshát gyümölcstermelése az ősi dzsungelgyümölcsösökre épült, a XIX. századtól lett keresett a szatmári égetett szilvapálinka. Nagyon híres és kedvelt volt a penyigeinek, vagy "nemtudom" szilvának hívott igen bő és jó termésű szilvafaj, amely ma is nagy területeken terem a Tisza menti falvakban. A régi ártéri gyümölcsösökben azonban lényegesen több körte volt, mint ma. Sajnos, a dzsungelgyümölcsösökből mára csak Kisar, Tivadar és Tarpa határában maradt meg mozaik.

A folyók, kivált a Tisza elhagyott, lefolyástalan medreit kisebb mocsarak, hajladozó nádasok, füzes és nyár ligeterdők övezik. A holtágak vizében tündérrózsák, sárga tavirózsák ringanak, nefelejcs, sulyom, sárga nőszirom, nyílfű, tőzike, mocsári gólyahír, fekete nadálytő nőnek a hínártársulások mellett. A nádasok és gyékényesek jellemző faja a pántlikafű, a harmatkása és a tőzegpáfrány. Az ártereken ma dióligetek, lejjebb almáskertek és szilvafák is láthatók, a vízparton pedig csalán, szeder, gyalogakác tenyészik az ábrándos fűzesekben. Az ártér ember alig járta erdőiben vadmacska, szarvas, ritkánvaddisznó, őz, róka, nyúl tűnik fel, a vízicickány, egér, mezei pocok mellett a vidrát is megpillanthatjuk. A kullancs ellen jó védekezni, bár igen ritka az agyvelőgyulladást terjesztő egyed; alkonyatkor csípnek igazán a szúnyogok, inkább csak kellemetlenek, mint veszélyesek. Este megszólal a zizzenő szárnyú szitakötők után kapkodó békák kórusa. A Tiszában, a Szamosban, az ásott csatornák, a holtágak vizében a gyakori halfajok mellett még ma is megtalálható a védett réticsík, a vágócsík, a lápi póc, a selymes durbincs, a kecsege, a magyar- és a német bucó, amelyeknek a halászatát szintén  a tőrvény  tiltsa                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     

 

           

 

                                                                                

 

         A földtörténeti legutolsó eljegesedést követő lassú felmelegedés következtében a vidék beerdősült. közben kisebb szélsőségekkel felmelegedési és lehűlési szakaszok követték egymást. A lehűlési szakaszokban az Alföldön megjelentek a növény-és állatvilág hegyvidéki elemei, a felmelegedési szakaszokban visszahúzódtak a hegyek közé. A XVII?XVIII. században a Beregi síkság felét még összefüggő, helyenként járhatatlanul sűrű erdőség borította, amely a nyírségi és a Bodrogközi erdőkkel kapcsolódott össze. Akkor még elsősorban a tölgy, a nyúlánk égerfa, a bükk, a gyertyán, a kőris, a fekete és rezgőnyárfa, a szilfa és erdei fenyő volt a jellemző fafaj. A tölgyes erdők a feljegyzések szerint Tarpánál és Kisarnál kezdődtek, Kömörő, Cseke, Istvándi mellett húzódtak végig, de a lapályokon megszámlálhatatlanul sok juhar, éger, som, nyárfa, hársfa és mogyoróbokor is nőtt.

 

 

A hajdanvolt ősi növényvilágból megmaradt erdőkben ma is jellemző a kőris-, szil társulás. Uralkodó fafaj a kocsányos tölgy, amit mezei juhar, mezei szil, a magaskőris lapályi változata és különösen az ártereken a szürke nyár kísér. A cserjeszint magas és dús: galagonyával, kökénnyel, kutyabengével, veresgyűrűvel, kányabangitával teli. A gyepszinten hamvas szedret, árvacsalánt, acsalaput, tavaszi tőzikét, néhol őszi kikiricset, hóvirágot, tavaszi csillagvirágot, ritkán kotuliliomot, és szellőrózsát is láthatunk. Ennek az erdőtípusnak a legszebb állományai most Csaroda, Tarpa, Lónya, Beregdaróc, és Beregsurány határában láthatók. A hegyvidéki elemekben leggazdagabb gyertyános-, tölgyes erdőtársulás Csaroda, Beregdaróc, Tarpa határában őrződött meg, itt a Kárpátokból leereszkedett ritka kárpáti sáfrány is előfordul. A lefolyástalan területek, elhagyott folyómedrek növényvilága szintén nagyon változatos. A morotvákban uralkodik a mézgás éger; az égeres láperdőket a magyarkőris és buja mocsári növényzet alkotja.

 

        

 

LÓNYAI TISZATÁJ VT

 

Cím: 4836 Lónya, Petőfi út 9. (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye)

Elnök: Hegyi Dezső
Kapcsolattartó: Bartha Tibor, tel.: (70)-319-5035
E-mail: tiszatvt@freemail.hu
Elnök: Hegyi Dezső 2330 Dunaharaszti, Dembinszki út 34. Tel.: (30)-905-8797
Vadászmester: Bartha Zsolt, 4836 Lónya, Petőfi út 9., tel.: (30)-265-8041
Alakulás: 1992
Erdő/mezőgazdasági terület: 1340/1980 ha
Távolság Budapesttől: 350 km
Határoló községek: Tiszamogyorós, Mátyus, Benk, Ukrán országhatár
Létszám/tagfelvétel: 22 fő/nincs
Belépési díj/tagdíj: n.a./50 000 Ft
Vadászház/szolgálati lakás: van/van
Hivatásosvadász-felvétel: nincs

Jellemző éves teríték adatok:

Gímszarvas: ? bika 6 db ? tarvad 10 db Vaddisznó: 40 db Őz: ? bak 12 db ? suta, gida 12 db

Nyúl: 50 db Fácán: 80 db

A terület leírása: Vadgazdálkodási szempontból a terület nagyvadas területek közé sorolható. Jellemző a területre a gímszarvas, a vaddisznó és az őz. Apróvadállományunk megfelelő, vadászatra alkalmas. Erdőterületünk nagy része az árterületen fekszik ami jó élőhely a vaddisznó és a szarvas számára. Az erdőterületet rendkivül gazdag faj- és cserjeszint jellemzi

 

 

ADATOK A FELSŐ-TISZA H E R P E T O F A Ü N A J A H OZ
A hazai állattani irodalmat tanulmányozva kitűnik, hogy hazánk faunisztikailag
legkevésbé kutatott területe az Alföld. ?Adatainkból az látszik - írja Szilády (1925) -,
hogy Alföldünket kevésbé ismerjük mint a hegyvidéket, de kiderül az is, hogy a Nagy
Alföldnek tiszántúli része a kevésbé ismert és a legtöbb állatcsoportra vonatkozóan
éppen a Tiszántúl északi felét ismerjük leghiányosabban." A Tisza kétéltűiről és hüllőiről
eddig még - tudomásom szerint - egy tanulmány sem jelent meg. Úgy gondolom,
az állattani honismerettel szemben fennálló tartozást törlesztünk most, amikor
az Alföldnek, de különösen a minden magyar szívéhez olyannyira hozzánőtt Tiszának
az élővilágát rendszeresen kutatjuk. Nagy jelentőségű munka vár a Magyar Tudományos
Akadémia támogatásával megalakult és működő Tiszakutató Bizottságra, amely
célul tűzte ki a Tisza életének vizsgálatát. A munka szükségességét már az első évek
eredménye is bizonyítja: több tudományszakban, így a herpetologiaban is, érdekes és
új eredmények jelentkeztek.
Az 1958 tavaszán lefolytatott III. Tiszakutató út célja - javaslatomra - a Felső-
Tisza magyarországi szakaszának tanulmányozása volt. Az itt szerzett herpetológiai
tapasztalataimról számolok be a következőkben.
1958. május 9-től 20-ig vizsgáltam a Kisartól Lónyáig terjedő, mintegy 60 km
hosszú Tisza szakaszt és közvetlen környékét (1. sz. vázlat).
A gyűjtött anyag a szegedi Móra Ferenc Múzeum herpetológiai gyűjteményében
van.
Köszönetet mondok dr. Kolosváry Gábor egyetemi tanárnak, aki mint a Tiszakutató
Bizottság elnöke, lehetővé tette a kutatás megvalósítását, dr. Boros Istvánnak,
az Országos Természettudományi Múzeum főigazgatójának és Dely Olivér Györgynek,
e múzeum herpetológiai osztályvezetőjének, akik az összehasonlító anyag rendelkezésemre
bocsátásával munkámat hathatósan támogatták.
Természeti viszonyok
A Kisartól Lónyáig húzódó terület (nagyjából az ún. Tiszahát) az Északkeleti-
Alföld nyugati szélén, a Beregi-síkon fekszik. (Északkeleti-Alföldnek a síkság felől
a Nyírség, a hegyvidék felől a Sátor-, Vihorlát-, Gyil-, Avas- és Bükk-hegységekkel
határolt, mélyebb fekvésű síkot nevezzük.) Felszínét alluviális folyóhordalék alkotja,
amely levantei diluviális rétegekre települt. Talaja nagyrészt kötött, agyagos talaj.
A Beregi-sík több csapadékot kap, mint az Alföld egyéb tájai. 600-700 mm
között mozog az évi csapadékmennyiség. Hűvösebb az éghajlata is: évi középhőmér-
259
séklete 9 C°. A talajvíz magas szintű. Ezek a körülmények teszik érthetővé a növényzetben
és az állatvilágban található montán elemek jelenlétét.
A növénytakaró jellemző elemei - Simon Tibor (1950) szerint - a táj agyagtalaján
kialakult éger-kőris ligeterdők, égeres láperdők (Alnion glutinosae), a vízigényes,
közepes vízigényű és száraz rétek. A folyók és holtágak nedves, homokos-iszapos
partjain nyár-fűz kevert erdők (Populeto-Salicetum), törpekákás állományok (Nanocyperion)
tenyésznek. A mélyebb vizekben különböző hínár szövetkezetek (Potamion?
Hydrocharition) és mocsári növénytársulások (Phragmition, Magnocaricion) élnek.
Az élőhelyek
A Beregi-síkon vizsgált élőhelyeket két csoportra oszthatjuk: a folyók mentén
húzódó szalag (galéria) erdők és a folyóktól távolabb, 2-4 km-re fekvő vegyeserdők.
A Tisza menti, tájképileg is jellemző, szalagerdők eltérnek az Alföld középső és
déli részén megszokott ún. ártéri füzesektől. Utóbbiak vastag, görbe törzsű, az állandó
csonkolástól alacsony, gömbölyű lombozatot viselő fák. Itt, a Tisza felső folyása mentén,
kettős a szalagerdő: A folyó állandó medrétől jókora távolságra emelkedő árvédelmi
töltés belső - vízfelőli - oldalán magas fákból álló erdőszalag húzódik. Túlnyomóan
nyárfák és csak kisebb mértékben fűzfák, rendszerint néhány hatalmas tölgygyei
keverve, alkotják állományát. Aljnövényzete főleg szeder, csalán, lapufélék, ittott
borostyán és magas fű. (Ezt az erdősávot nagyrészt az itt húzódó kubikgödrök
közé telepítették, azért Bodrogközi György ?kubikerdő" névvel jelöli.) A víz felé
haladva rendszerint fátlan terület - legelő, néha szántóföld - következik, majd közvetlenül
az állandó meder mellett találjuk a főleg fűzből, kisebb mértékben nyárból
álló újabb erdőszalagot.
A növénytakarónak ez az elrendeződése, meg a számos kubikgödör, különösen a
kétéltűek számára, igen jó életlehetőségeket nyújt.
A Tiszától kissé távolabb fekvő erdők közül a Lónya-, Bockereki- és Téb-erdőt
vizsgáltam. Vegyes erdők ezek. Gyertyán, szil, kőris, juhar, cser, tölgyfák alkotják
állományukat. (Querceto-Carpinetum és Ulmeto-Fraxineto-Roboretum). A mélyebb helyeken
néhol kisebb égeres láperdőbe mennek át (Alnetum glutinosae caricetosum elongatae).
így különösen érdekes a Lónya-erdő ?Mélyéger" és a Bockereki-erdő ?Gönte"
nevű része. Sasos, öreg fatuskókkal tarkított lápjuk számos kételtűnek és hüllőnek
nyújt optimális életlehetőséget.
Az erdők ma elszigetelt foltokban állanak a szántóföldek és hatalmas legelők
között. Nem is olyan régen még hatalmas kiterjedésű erdők voltak itt, amint azt a
múltszázadbeli térképeink tanúsítják. Feltehető tehát, tekintetbe véve a fentebb körvonalazott
természeti adottságokat, hogy évszázadokkal ezelőtt az egész vidék mocsaras,
ligeterdős terület volt, amelyet számos folyóág szabdalt fel. A folyószabályozás,
vadvizek lecsapolása, erdőirtás alakította ki a Beregi-sík jelenlegi arculatát.
Némelyik erdő nemrég még a Tiszáig terjedt. Mátyus község mellett, a töltés
külső oldalán hatalmas, öreg csomoros nyárfa áll. A községben lakó öreg emberek
állítása szerint ez a fa a Lónya-erdőnek, gyermekkorukban még idáig lehúzódó, de
azóta kiirtott maradványa. (Dr. Csongor Győző közlése.) Indokolt tehát a Tisza
állatvilágának kutatásakor ezeknek a kissé távolabb fekvő erdőknek a vizsgálata is,
hiszen valószínű, hogy ezekben inkább fennmaradt a régi Tisza menti erdők élővilága,,
mint a folyószabályozás után, nagyrészt mesterségesen ültetett, csekély kiterjedésű mai
galéria erdőkben.
260
A VIZSGÁLT TiRULiT.
A fajok ismertetése. Oekologiai megfigyelések
A következőkben, rendszertani csoportosításban, bemutatom a gyűjtött fajokat.
A színruhára csak akkor térek ki, ha az lényeges eltérést mutat a más területen élőkétől.
Oekologiai megfigyeléseim közül azokat jegyzem ide, amelyek a vidék állatvilága életének
kialakulása szempontjából jelentősek.
A M P H I B I A ? K É T É L T Ű EK
Triturus eristatus eristatus (Laur.) ? Tarajos gőte
Az egész test hossza a hímeknél: 96?110 mm (ebből 38?46 mm a farokra1 esik), a nőstényeknél
91?113 mm (ebből a farok 37?45 mm). Hosszúságban tehát az irodalomban közölt
hazai átlag alatt maradnak.
1 A farokhossz az ivardomb hátsószélétől a farok végéig mérve.
261
A Tarpa melletti Téb-erdő patakjából 1957. május 17-én 11 példányt gyűjtöttem.
A párosodás még tartott. A nászidőnek erős eltolódását az Északkeleti-Alföld hűvösebb
klimájával magyarázhatjuk, amit az idei hűvös tavasz még meg is nyújtott.
(A gőték párosodása hazánk délebbi részeiben, pl. Somogyban, áprilisban lezajlik.)
Az állatok még nászruhában voltak, bár a hímek háttarajának csekélyebb magassága
(2?4 mm) a párzási idő végének közeledtét jelezte.
A színruha némileg eltér más vidékek tarajos gőtéitől:
A nőstények oldalán a fehér szemcsézet, amelyet Schreiber (1912) mindkét nemre jellemzőnek
tart, legtöbbször hiányzik, vagy ha néha meg is van, csak az oldalak legalsó részén és
csekély számban található.
Három kifejlett és egy fiatal nőstény hátán 2?2,5 mm széles sárga csík húzódik a gerinc
felett.
Meglepően nagy számban találtam e lelőhelyen a tarajos gőtéket, néhány pettyes gőte
társaságában. Gőték számára kitűnő itt a biotop: 2?3 helyen szobanagyságúra, kb. egy méter
mélységűre nőtt itt a patak ágya. Az érett, barnás, de tiszta vízben sok vízinövény, körülötte
sok bokor tenyészik. A valószínűleg csak a legnagyobb aszályban kiszáradó víz egész nyáron
nedves környezetet, a sok növény megfelelő búvóhelyet és egyúttal, a közte tenyésző sok rovar
és alsóbbrendű állat révén, dús táplálékot nyújt. Az optimális létfeltételek ? amilyenek sokfelé
akadnak még a vidéken ? magyarázzák meg a Triturus eristatus nagy egyedszámát a
Tiszaháton.
Előfordulását irodalmunk nem említi e területről. Érdekesen világítanak rá a Tisza és
környéke kutatásának háttérbeszorulására éppen a Triturus eristatus lelőhely adatai: A IV.
fauna régióban mindössze négy helyről ismerteti irodalmunk (Fejérváry?Lángh, 1943). E négy
adat Méhely Lajosnak éppen Bereg megyéből származó feljegyzései ugyan, de mind csak a
hegyvidékre vonatkoznak. Elkerülik a Tisza mentét.
Triturus vulgaris vulgaris L. ? Pettyes gőte
A hímek testhossza: 71?90 mm (farok 36?43 mm), a nőstényeké: 63?79 mm (farok
27?38 mm). Kisebbek a hazai átlagnál.
A Tisza árterén, Vásárosnaménynél négy fiatal példányt gyűjtöttem. Az ártéren, a kubikgödrökben,
talajmélyedésekben visszamaradt vízben elég jó életfeltételek mellett élnek tavaszszal
a pettyes gőték.
A Bockerek-erdőben, a Csaronda patakból, 9 példányt gyűjtöttem. Az árok hínáros, egészen
lassan folyó vizében meglepően nagy számban találtam állatunkat. Minden hálóhúzásra
5?6 db került ki a vízből. Ugyancsak nagy számban él a Téb-erdő mocsaraiban, ahonnan 19
példányt fogtam. Mindkét helyen még nászruhában voltak, bár a háttaraj magasságából (a
háton 2 mm magas) ítélve nászidejük lejáróban volt.
Javában állt még a nász a Jánd és Gulács közötti út árkában, ahonnan 13 példányt gyűjtöttem.
Pompás nászruhában voltak itt a hímek. A háttaréj magassága 3?4 mm.
A három utóbbi lelőhelyről gyűjtött hímek hátsó lábának úszókaréját vizsgálva a Méhely
Lajostól (1904) közöltekhez képest némileg eltérő viszonyokat találtam. Méhely ? mint
tipikus magyaroszági példányt ? éppen a Bereg megyei Triturus vulgárist írja és rajzolja le,
majd Leydig (1868) és Schreiber (1875) németországi megfigyeléseivel szemben hangsúlyozza,
hogy a hazai állatok hátsó lábának úszókaréjai szélesek.
24 kifejlett hímen végzett vizsgálatom eredménye a következő: A megvizsgált hímek
hátsó lábának 1. és 2. ujján az úszókaréjok gyakran egyáltalán nincsenek kifejlődve. Az ujjak
belső oldalán csak körülbelül fele olyan szélesek mint a külsőn és ? az 5. ujjat kivéve ?
262
az ujj hegye felé elkeskenyedők (2. sz. rajz). Ezek szerint a tiszaháti párzó hímek úszókaréjainak
viszonyai nagyjából megegyeznek a Leydig és Schreiber által leírt állatokéval. E szerzők
szerint az általuk vizsgált állatok úszókaréjai keskenyek, sőt az ujjak belső oldalán gyakran
hiányoznak is.
Abb. 2. sz. rajz. A vizsgált Triturus vulgarisok hátsó lábfeje (a),
összehasonlítva Méhely L. rajzával (b).
Állataink színezete azonos a más tájakon élőkével, azzal a különbséggel, hogy a Vásárosnaménynél
gyűjtött (5?6 cm hosszúságú) fiatalok farkuk alsó oldalán piros szegélyt viselnek.
A Triturus vulgaris a Tisza árterén kisebb számban, a távolabbi nedves erdőkben igen
nagy számban él.
Bembina bombina L. ? Vöröshasú unka
Testhosszúság (az orrcsúcstól a kloáka hátsó széléig): 33?44 mm, ami megfelel a hazai
átlagnak. Bőrszemölcsei a fajra jellemzőek.
A vizsgált állatok színezete némileg eltér a tipikustól: Sok példány feketés-, vagy barnásszürke
alapszínű hátán, a vállak között, két szennyes-fehér foltot visel, amelyek a fiatalokon
jobban látszanak. Méhely (1892), Leydiggel egyetértve a sárgahasú unka (Bombina v. variegata
L.) jó bélyegének tartja e foltokat, mert, mint írja, ?az igneusról állandóan hiányzanak".
Legjobban látszanak e foltok a szabadból frissen gyűjtött példányokon. Alkoholban konzervált
állatokon nem láthatók.
A hát feketészöld, vagy olajzöld foltjai legtöbbször jól kivehetők. A szemek mögött elhelyezkedő
fordított ?V"-alakú folt sokszor hiányzik. A vállak körül mindkét oldalon csak
1?1 ívalakú foltot találunk. (Schreiber 2?2 ilyet tart tipikusnak.) Sokszor azonban ez is
hiányzik, helyén kisebb foltok vannak.
A has kékesfekete színű. Apró, fehér pettyekkel és narancsvörös, vagy sárga foltokkal.
Vörös foltozásukat ritkábban láthatunk. A lágyéktáj két nagy színes foltja mindig el van hatá-
263
rolva a combok közepét elfoglaló nagy foltoktól. Néha a lágyékfoltok övszerűen egybeolvadnak.
Az első és hátsó lábak minden ujjának vége, a vizsgált állatok túlnyomó többségénél
sárgás, vagy szennyesfehér. (Méhely a 4. és 5. ujj hegyét feketének találta.)
A vöröshasú unka életmódjára vonatkozó ismereteinket egészíti ki az a megfigyelésem,
mely szerint megriasztva ez a faj is, mint a sárgahasú unka, megtévesztő testtartást vesz fel:
fejét hátrahajtja, első lábait meggörbített háta felett összeszorítja, ezáltal élénkszínű hasoldalának
nagy része láthatóvá válik, illetőleg egész alakja megváltozik. Ebben a helyzetben mozdulatlanul
marad néhány percig. Ezt a védekező testtartást Brehm (1905) csak a sárgahasú
unkának tulajdonítja.
A Bombina bombina a bejárt területen mindenütt közönséges. Vásárosnamény mellett
a kubikgödrökben és talajmélyedésekben, a Bagi-erdő vízben álló füzeseiben a Rana esculenta
mellett ez a béka él a legnagyobb számban. Talán még nagyobb létszámú populatioi vannak
a Lónya-, Bockerek- és Téb-erdő mocsaraiban.
A Bombina bombina L. zöld színű változata
Az egész Tisza mentén és az Alföld déli részén sok helyről gyűjtöttem a sárgahasú unka
szép zöld színű változatát. Herpetológiai irodalmunk, tudtommal, nem foglalkozott még e
színváltozat részletesebb ismertetésével.
A hátoldal élénk zöld színű, a fűzöld különböző árnyalataiban. Rajta feketészöld foltokat
találunk, amelyek ugyanolyan alakúak és elhelyezkedésűek, mint a tipikus példányokon.
A hát zöld színe tehát nem e foltok kiterjedése révén keletkezett, annál kevésbé, mert a hát
sokkal világosabb zöld színű. (A hát bőrét mikroskop alatt vizsgálva egyébként kitűnik, hogy
az alapszín zöld pigmentekből tevődik össze, amelyek között csak elszórtan van fekete, míg
e foltokban a sötét festékszemcsék a főalkotók, köztük nagyon kevés zölddel.)
Az oldalak piszkos rózsaszínűek. Ezt a színt a törzsalakon egyáltalán nem találjuk meg.
A hasoldal olyan mint a tipikusnál, narancsvörös, vagy sárgásvörös foltokkal.
A végtagok felső oldala is fűzöld, a törzsalak mustrázatával.
Egészben véve az élénk zöld és narancsvörös színekben pompázó kis állat csinos, szokatlan,
szinte exotikus benyomást kelt.
Méhely nem tesz említést erről a zöld színváltozatról. A vöröshasú unka felső oldalának
színezetéről mindössze ezt írja: ?Hátoldala feketés, vagy zöldes szürke, jól kivehető symmetrikusan
álló feketészöld, vagy olajzöld foltokkal." (A magyar fauna Bombinatorjai. Math.
Termtud. Közlem. 24, 1892., p. 559.) Schreiber szerint: Die Oberseite ist gewöhnlich asch- oder
olivgrau, manchmal mehr, oder weniger Grasgrüne geneigt". (Herpetologia europaea, 1912.,
p. 179.) A mi állatunknak viszont nem fűzöldbe hajló szürke, hanem élénk zöld színe van.
Előfordulását az elmúlt két esztendő alatt nagy területen észleltem. Tarpától (Bereg m.)
Szegedig a Tisza mentén a következő helyeken találtam: Gulács, Vásárosnamény, Szajol, Vezseny,
Tiszaug, Algyő, Szeged.
A törzsalakkal azonos biotópban él. Különösen az Alföld déli részén gyűjtöttem nagyobb
számban.
1958. VIII. 24-én alkalmam volt a tipikushoz v